A magyar nyelv sokak fejében az egyik legnehezebben megtanulható és legkülönlegesebb nyelvként él, s ezért különösen büszkék arra, hogy anyanyelvükként beszélik azt. Más a szinonimáink vagy a rendkívül sokszínű káromkodó-képességünk miatt tekinti a magyart egyedinek, másnak, akár különbnek is, mint a többi nyelvet. Megint mások pedig a nyelvjárásainkat tartják a legszebbnek és a legtisztábbnak, miközben a mai nyelvállapotra inkább romlottként tekintenek, aggódnak amiatt, hogy ez a gyönyörű nyelv egykor majd kihal, angol és más külföldi szavakkal telítődik, és ettől elveszti egyedi jellegét.
Sokan sokféleképpen gondolkodunk a nyelvünkről – mitöbb, mindenki gondol valamit róla, talán nem ilyen egyértelmű kijelentésekkel, de mégis van valamilyen kapcsolatuk azzal a nyelvvel, amelyen beszélnek, írnak és gondolkodnak. A nyelvről való gondolatokat a nyelvtudomány nyelvi ideológiaként szokta emlegetni. A fenti jelenségek azonban nem egyedül a 21. századi magyar beszélők gondolatai, már jóval korábban, a nyelvújítás alatt és még előtte is, rendelkeztek az emberek nyelvi ideológiákkal. De vajon hogyan vélekedtek a magyarról elődeink?
A régi magyar grammatikák
Természetesen nehéz egyetlen egységes választ megfogalmazni a kérdésre, hiszen a múltbéliektől sem várhatjuk azt, hogy egyazon állásponton legyenek mindenben – főleg nem egy mindennapi életünket alapvetően meghatározó jelenség, a nyelv tekintetében. Minden kornak megvan a maga eszméje, ideológiája, amit meghatároz a társadalmi és kulturális környezetük, a politikai helyzet, saját hétköznapi nyelvi gyakorlatuk és tapasztalatuk is.
A magyar grammatikák, amelyek a mai nyelvtankönyvek elődeinek is tekinthetőek, két dologra vállakoznak. Nyílt céljuk a magyar nyelv tanítása akar anyanyelvi, akár külföldi beszélőknek, így megpróbálják azt, amit még ma sem sikerült teljes egészében: leírni a nyelvtani rendszer egészét (vagy olykor csak egy részét), és ezáltal segédkezet nyújtani a helyes beszédhez. A másik, ebbe belefoglalt cél az a helyes magyar elsajátíttatása, a nyelv egységesülésének elérése, amelyet a grammatikaírók az objektíven meghatározható rendszerek felállítása helyett az élőbeszédre való reflektálással, szóbeli nyelvi jelenségek minősítésével kívánnak elérni. Röviden: a grammatikaírók megfogalmazzák saját nyelvi ideológiáikat, szabályokat állítanak fel hozzájuk és ezzel visszahatnak a beszélők nyelvhasználatára is.
Nagy grammatikaíróink közé tartozik Szenci Molnár Albert, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Tótfalusi Kis Miklós és Tsétsi János is. Ebből a felsorolásból Szenci és Tótfalusi váltak ismertebbé, holott a többiek is nagy munkát végeztek és hatottak arra, ahogyan mi ma gondolkodunk a nyelvről és ahogyan használjuk azt.
A legtöbb grammatika latin nyelven íródott, ez azt a célt szolgálta, – azon kívül, hogy keletkezésük idejében (a jelen grammatikák a 16-18. században íródtak) a latin erőteljesen jelen volt az írásbeliség nyelveként – hogy a magyarul tanulni kívánó személyek is megértsék és használni tudják őket. Ha a mai nyelvkönyvekre gondolunk, akkor ezek valószínűleg angolul íródnának (legalábbis a nyugati országokban), akkor is, ha például spanyolt vagy franciát tanítanak. A nyelvtani rendszer ismertetése mellett pedig szleng szavakra, káromkodásokra és a mai spanyol vagy francia anyanyelvűek nyelvi hibáira vonatkozó szövegbuborékokat is találhatnánk.
Hogy állunk a káromkodással?
A káromkodáshoz sokféleképpen lehet hozzáállni: elítélhetjük és elutasíthatjuk, elfogadhatjuk mint természetes nyelvi jelenséget, beszélhetünk arról, hogy a düh velejáró vagy a tiszteletlenség jele, és kapcsolhatjuk a férfiassághoz is – hiszen egy hölgy csak ne káromkodjék vagy ha igen, akkor csak enyhébb szitokszavakat használjon.
„Sok guggoló* és tsúfoló értelmetlen szók vagynak a’ Magyar nyelvben, a’ mellyeket az emberek az affectustól indittatván, csak hirtelenében gondolnak: Mint Izgálkodik, gullyok, tsámpáskodik, ergelötye, áhi, gézen-guz; kótyon-fitty; geze-mize; kóczipór; kozi-bozi; tsig-big; kákom-bák; buta; bunna, buszmáta, lomha, lajho, pelle-pötye; tsentem-pere és több számtalan sok e’ félék. Sok szép Adagiumokval-is** a’ mi nyelvünk rakva, melyekből egy szép kis könyvecske lehetne.” (Az átírás az olvasás megkönnyebbítését szolgálja, a szerk.)
A fenti idézet Geleji Katona István Magyar grammatikatská-jából származik, ami rendhagyó módon magyarul íródott. Láthatjuk, hogy Geleji több alkalommal is kiemeli, hogy milyen sok csúfolódó szó létezik a magyar nyelvben, azt pedig csak sejthetjük, hogy ennek valamiféle jelentőséget tulajdonít, ha ezt egy grammatikában is megfogalmazta, inkább figyelmeztetésként, mint tanításként. A másik, ami feltűnhet az az, hogy elvétve akadnak ugyan ismerős szavak, a legtöbbet mi már nem ismerjük, viccesnek vagy éppen nevetségesnek gondoljuk őket, illetve megváltozott jelentésben használjuk. Az egyik ismerős szó a buta lehet, amit ma már nem érzékelünk súlyos szónak, kicsinyítő képzős alakja, a butuska pedig még enyhébbé teszi, akkoriban viszont ezt valószínűleg súlyosabbnak érzékelhették.
Érdekes továbbá az is, hogy ezekhez a szavakhoz Geleji nem fűz megjegyzést, használatukat nem bélyegzi meg és semmiféle tiltással nem él, holott más esetekben szigorúan bírálja a számára nem tetsző nyelvi alakok használatát.
A másik figyelemreméltó dolog az az, hogy egyetlen, ma ismert káromkodást sem említ meg, ennek okát nehéz megmondani, talán ezeket túl erősnek ítélte meg ahhoz, hogy leírja őket vagy mint ahogy ma is tesszük sokszor, inkább kikerülte ezeknek a boncolgatását. Vannak káromkodások, melyek akkor még természetesen nem léteztek, vagy később váltak csak pejoratív értelművé. (A némber szavunk például a nő+ember szavakból állt, eredetileg ~asszonyember, nő jelentésben lehetett használatos, de később negatív jelentésekkel telítődött.)
Különös azonban, mert a ma hétköznapi fasz szavunk már ekkoriban is létezett, ugyanis erről azt feltételezik, hogy ősi finnugor örökségünk és már az 1370-es évek környékéről is származik a használatáról adat. A másik, leggyakoribb kötőszavunk alapját adó baszik ige pedig ótörök jövevényszó, amely eredetileg azt jelentette, hogy valamit nyomni, de már az ótörökben is rendelkezhetett a ’közösül’ jelentéssel is. A szó már az 1200-as években is felbukkant írásos formában.
Érdemes megjegyezni, hogy a boszorkány szavunk is összefüggésben áll a baszik igével, ugyanis szintén egy ótörök jövevényszóról beszélünk, amelynek alapja a nyom ige. Régebben azt gondolták, hogy a boszorkányok éjjelente ráülnek az ember mellkasára, ezzel rémálmokat és mindenféle kellemetlenségeket okozva nekik, tehát megnyomták őket (a lidércnyomás kifejezés is ebből a gondolatból származik).
Te szoktál káromkodni? Mit gondolsz, a magyar nyelv tényleg szokatlanul bővelkedik a káromkodásokban?
*guggoló: itt gúnyoló
**adagium: közmondás, népi megfigyelés; itt szófordulat értelemben
Források: Geleji Katona István: Magyar Grammatikatska (1645); ÚESz. (Új magyar etimológiai szótár); TESz. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára)
