Könyvajánló hídépítőknek

Krasznahorkai László Az utolsó farkas & Christoph Ransmayr Cox vagy Az idő múlása

Amikor két, látszólag teljesen különböző ember tollából két, látszólag teljesen más témájú, hosszúságú és mögöttes tartalommal rendelkező regény ajánlására (s ezzel egy időben összehasonlítására) vállalkozik az ember, akkor kénytelen megrázni magát, fújni egyet és figyelmét a közös nevezők hídjainak építésének szentelni. Aztán minél több építőelemmel rendelkezik, annál könnyebbnek és kivitelezhetőbbnek tartja eddig végtelenül nehéznek hitt tervét és összezavarodva áll saját munkája tervrajzai előtt, melyet minden remény szerint véghez fog vinni. A hídépítő is úgy kezdi munkáját, mint egy kiégett filozófus az extremadurai útikalauz írását, vagy egy órásmester a perpetuum mobile anyagszügségletének listázását.

Krasznahorkai László Az utolsó farkas című történetének középpontjában egy német férfi, hajdani, mára lecsúszott filozófus áll, aki teljesen felhagyott a gondolkodással, legalábbis igyekszik, és napjait, mint törzsvendég (még inkább, mint kocsmatöltelék) tengeti Berlinben, a törökök lakta környéken, ahol egy magyar pultosnak mondja el történetét, ami az ajándékba kapott dél-spanyolországi meghívásáról és az utolsó farkasról szól. Egy nap az exprofesszor levelet kap, melyben meghívják Extremadurába.

Bár vonakodva, elfogadja a meghívást és e-mail váltások közepette rátalál egy ökológiai cikkre a spanyol tartományról, ahol a szerzők arról értekeznek, hogy meghalt az utolsó farkas is. A farkasok történetének felkutatása során egyik személytől és telefonszámtól mindig egy következőig vezet az út, ahogy a professzor és spanyol segédei a történet megértésére, felkutatására indulnak. Amint egyre-másra derül ki, hogy a farkasok nem ott és akkor voltak az utolsók, s nem úgy haltak meg, mint ahogy mesélték neki a helyiek, próbál kiigazodni az egyre kuszább események, nyomok között. 

Christoph Ransmayr Cox vagy Az idő múlása egy majdnem teljes egészében fiktív történet, bár létező, csak átnevezett személyekkel megformálva. A regény szerinti Alister Cox, korának leghíresebb angol órásmestere és segédei meghívást kapnak Kína Tiltott Városába, hogy elkészítsék az emberi élet különböző szakaszainak változó időérzeteit a világ leghatalmasabb emberének, a Legfelségesebbnek, a Magasságosnak, a Mindenhatónak, a tízezer év urának, az Ég fiának, Qiánlóng császárnak. Amint a császár megrendelte a gyermekek idejének mérésére alkalmas órát, majd a kivégzésük leírhatatlan kínjaitól rettegő orvosok műszerét, nyár lett.

Egy, a folyónál töltött hajnalon a hatalmas császár azt a kívánságot intézte Cox és társa, Merlin felé, hogy alkossák meg a világ egyetlen, az örökkévalóság mérésére alkalmas órát. A majd’ egy évig tartó munka során Kiang, az angolok tolmácsa rossz hollóként körözött az órások műhelyében és figyelmeztette őket, hogy legnagyszerűbb alkotásuk a vesztüket fogja okozni, mert a tízezer év ura, aki az idő felett áll, így csak második lesz a mesterek után, s így az idő is túlnő rajta. Bitófájuk és leírhatatlan kínjaik elől menekülve a mesterek létrehozták az órához tartozó indító szerkezetet, hogy Qiánlóng magára maradjon az idő örökkévalóságának műszerével.

A két főszereplő, a gondolataitól menekülő exfilozófus és a gyakran emlékeibe menekülő órásmester kiváltképp hasonlítanak egymásra – ők a híd vasszerkezete. Mindkettőjük életén akarva-akaratlanul úrrá lett a magány, amely monotonitást és érzelmi sekélyességet eredményezett.

Mindkét író mindkét regényben korábban nem látott, az irodalmi formai megkötésekre fittyet hányva különleges megoldásokat használ; a beszéd tagolásának hiánya mutatkozik, ezzel szemben az írásjelek a beszéd és a gondolatok áramlatával egyeznek meg. Krasznahorkai László mindössze egyetlen hatalmas gondolatmenetté, így tehát egyetlen mondattá gyúrta regényét erős kritikával élve a mai nyelvhasználat felé. Christoph Ransmayr mondatai egy hajszálpontos óramű tökéletesre csiszolt fogaskerekeiként illeszkednek egymásba, szintén egy egységes elgondolást és stagnáló kíváncsiságot keltve az olvasóban. 

A kulcsfigurák saját ösvényeiken való barangolását a nyelvi akadályok éppúgy nehezítették, mint az elszigeteltség. A spanyol tolmácsnő és Kiang néhol segítő, néhol nehezítő körülményként vannak jelen, különösen akkor, mikor nem azt fordítják, amelyre kérték őket. Hiába tárult fel az utolsó farkas történetének hazugsághálója, hiába építette meg Cox mester az életműveként számon tartott Időtlen Órát, a két címszereplő aligha nevezhető főhősnek.

A főhős archetípus fő jellemzője, hogy olyan cselekedeteket visz végbe, melyek olvasóközönségek hadát ejtik rabul, állítanak nekik példát és nyerik el sírig tartó szimpátiájukat esetleges rossz döntések alkalmával is. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a fent említett dicső tetteknek köszönhetően sem áll majd közelebb bármely főszereplő az ideálképhez, mert túlságosan emberszerűek. Az éhes könyvmolyoknak talán kiábrándulást jelent, ha valaki annyira életszerű, mint egy mentális problémákkal küzdő kocsmatöltelék, vagy egy jóval fiatalabb lányt elvevő órásmester, aki munkájába menekülve tökéletesen boldogtalan.

Az elbeszélő kilétére egyik műalkotásban sem derül fény, de az ismétlődő és lassan a közönségben rögzülő mondatok olyan hatást keltenek, mintha a szereplők eszmefuttatásai legalább annyira valósak lettek volna, mint az íróé. Ez pedig csak az igazán kiváló alkotók kiváltsága.

Nyilvánvaló, hogy a nyugaton fekvő dél-spanyolországi Extremadura és az Ázsia keleti részén helyezkedő Kína véletlenül sem említhető a hasonlóságok között. A tény viszont, hogy a két szereplő ismeretlen vidékek és kultúrák feltérképezésére indul remek párhuzam – ez lehet a híd hídfője. A komfortzónán túl olyan felfedezések várják őket, mely a monotonitást megszakítja és egy időre távoli zugba taszítja.

A honvágy, vagy legalábbis az otthon mássága azonban ott motoszkál minden mozzanatban – Cox társa, Merlin össze is hasonlítja a két orvos kivégzésekor, hogy mennyivel bizalomgerjesztőbb látványt nyújtanak a Temzébe dobott vagy annak partján cölöpökre kötözött hullák, mennyivel „humánusabb” az angol tizennyolcadik század kínzóeszköztára, mint a kínai. Krasznahorkai filozófusa pedig folyamatos kényszerben próbálja elmondani, hogy nem fog útikalauzt írni Extremadura fejlődéséről amint hazautazott, mert ő már nem tud és nem is hajlandó írni, ám fejében és a magyar pultosnak rendszerint, napról napra, újra és újra elmeséli a történetet – így folyamatosan fejében él a hazautazás és annak következménye.

Végül pedig a híd pilléréül szolgáló mögöttes tartalom, amely egyáltalán nem elhanyagolható; a regények rejtett mondanivalója.

Ez az a pont, ahol a legnagyobb mértékű eltérőség érzékelhető. Az első regényben a szegényes országrész felvirágoztatásának propagandistájaként meghívott vendégtől azt várják az ott élők, hogy írjon egy lelkesítő beszámolót, a hely szelleméről, amelyet az egy hét alatt megtapasztal és átél.

Krasznahorkai név nélküli professzora örül az elhagyatott térség fejlődésének, de pontosan látja a veszélyeket is: az épülő sztrádák, a civilizáció agresszív behatolása ebbe a minden háta mögötti területre fenekestül felforgatja majd a tájat, a természet önmagában vett gyönyörű érintetlenségét, az emberek életét. Extremadura egy olyan földi Paradicsom, ahol kígyó az ember és pusztulást hoz. Az ember és a farkas viszonya maga a romlás szimbóluma.

Alister Cox Időtlen Órája, megbabonázta őt, munkatársait és a tízezer év urát is. Olyannyira, hogy a tökéletesítések és finomítások közben csak arra tudott gondolni, hogy egy ilyen mestermunka, egy ilyen pazar tökéletesség megéri, hogy három angol meghaljon érte, hogy ne térjenek vissza a manchesteri műhelyükbe, hogy soha többé ne lássák a hátrahagyottakat.

A nagyszerű óraszerkezetek közül azonban nem csak lánya, Abigail sírjára tervezett, vagy a Mindenható megrendelésére a gyermeki idő múlásának mérésére szolgáló szerkezeteket áldozta az emlékeinek. Alister Cox az emlékek embere volt, a boldog vagy keserédes foszlányok bűvkörében élt, akkor is, ha éppen történt vele valami új, amit naplójába lejegyezhetett megnémult feleségének. Édesanyjáról, a régi műszerek alkotási folyamatáról, feleségéről és Abigailről és a megvalósításig a perpetuum mobiléről álmodozott nyitott szemmel, az idők végezetéig. Mintha életműve ő maga lenne.

A kettő közt mégis hasonlóság, hogy eggyé váltak azzal, amelyet célként tűztek ki maguknak, amelynek eléréséért küzdöttek. 

Kész tehát a komplett híd, amely összeköti e két mesterművet, melyen gyalogosként vagy kocsisként a két író, akiket születési éveikben is két hónap és tizenöt nap, és származásukat tekintve is csak egy Soprontól nyugatra fekvő határ választ el találkozhatnak, egymás iránti elismerésből megemelhetik kalapjukat, majd saját külföldi élményeik emlékében elmerülve tovasétálhatnak következő regényükön ötletelve. Nekem pedig örömömre szolgál, hogy asszisztálhattam a találkozóhoz, hogy e cikk erejéig kitanulhattam tőlük a hídépítő szakmát.

Képek forrása: Kiemelt kép, Kép 1, Kép 2, Kép 3