Az intenzív hétről általánosságban
A Budapesti Gazdasági Egyetemen már több éve szokásos az őszi, illetve a tavaszi szünet idejére olyan hetet szervezni, melynek keretében minden karon a normál órarendbe nem illeszkedő, választható kurzusokkal várják a hallgatókat. Ezek a kurzusok tömbösített formában kerülnek megtartásra, egy-két napon keresztül, és a legtöbb esetben kreditértékűek. Az idei félévben a rockzene, mint téma különös szerepet kapott.
Az intenzív hét – korábbi elnevezéssel: projekthét – során tehát a hallgatók a legkülönfélébb tárgyak közül választhatnak, érdeklődési körüknek megfelelően (megjegyzés: arra viszont nincsen lehetőség, hogy egy időpontra/napra több ilyen kurzust is felvegyünk, mert a Neptun-rendszer óraütközés miatt nem engedi).
A korábbi félévekben sajnos nem volt lehetőségem részt venni bármelyik így meghirdetett kurzuson, azonban most úgy alakult, hogy fel tudtam venni egy ilyen tárgyat, amely érdeklődési körömbe tartozott.
A Rock music & culture kurzus
A tantárgy neve a Rock music & culture volt, és egy angol oktató, Professor Ian Charles tartotta.
Nevéből adódóan a tárgy a rockzenéről, illetve a kulturáról szólt, Professzor Úr pedig a 20. század elejétől az 1960-as évekig mutatta be a korszak legismertebb, legpéldaértékűbb művészeit, színészeit, illetve néhány nagy sikerű filmet is egyúttal.
Az óra nagyon szemléletes volt, rengeteg zenei klipet tekinthettünk meg, valamint minden előadóról, színészről láthattunk képeket is, így azok a hallgatók is be tudták azonosítani őket, akik esetleg név szerint nem tudták, kiről van szó. Emellett külön pozitívum volt számomra, hogy Professzor Úr arra is fordított figyelmet, hogy olyan híresebb személyeket is bemutasson, akik valamilyen szinten magyar származásúak is.
A kurzuson szóba került, hogy a 20. század közepén milyen nehézségekkel kellett szembenézni például azoknak, akik valamilyen szempontból másnak számítottak: akár nemi identitásuk miatt, akár azért, mert női előadóként nem az akkor megszokott témákról írtak dalt; a fiataloknak, hiszen az 1950-es évek előtt gyakorlatilag nem is volt hangjuk. És el is jutottunk a cikk következő részéhez, ahol a kurzus során megemlített híresebb személyek közül szeretném valamennyire részletesen bemutatni néhány általam választott előadó, és színész életét, munkásságát.
James Dean
A 20. század – és egyben a filmtörténelem – egyik leghíresebb színészének gyerekkora meglehetősen hányattatott volt. James Byron Dean csupán három nagyobb filmben szerepelt: Haragban a világgal, Édentől keletre, valamint az Óriás – ez utóbbi halála után, 1956-ban jelent meg. Nagyon fiatalon – 24 évesen – hunyt el egy tragikus balesetben, ám emlékét ma is őrzi a szórakoztatóipar: számos dal szól róla, illetve még annál is több esetben említik meg a nevét, nem is beszélve a filmekről: dokumentumfilmek is készültek életéről, és munkásságáról.
James Dean tehát egyértelműen az egyik legfényesebb csillaga volt nemcsak generációjának, hanem Hollywood történelmének is.
Marlon Brando
A 20. század egyik legsikeresebb, és legbefolyásosabb színésze, Marlon Brando Jr. számos díjat, és elismerést nyert el több, mint hat évtizeden átívelő karrierje során, mint például két Oscar-, illetve két Golden Globe-díjat is. Munkásságának legismertebb filmjei egyértelműen a Keresztapa első, és második része, valamint az 1978-as Superman voltak.
Janis Joplin
A csupán 27 évet élt énekesnő 8 évig tartó zenei karrierje során több díjat is elnyert, illetve csillaga megtalálható a Grammy Hall of Fame-en is.
Ő volt az egyik első olyan női előadó, aki nem az akkor megszokott témá(k)ról énekelt: egyik híresebb dala a Mercedes Benz, amelynek dalszövegében szerepel, hogy a barátainak is Porsche-ja van, ő viszont egy Mercedes Benz-et szeretne, mivel egész életében keményen dolgozott, és a barátai segítségére sem számíthatott.
Beach Boys
Az 1960-as években híressé vált amerikai fiúbanda sokak számára leghíresebb dala a Wouldn’t It Be Nice címet viseli, és számos film betétdala is volt – leggyakrabban ugyan horrorfilmeké, de halhattuk a 2017-es Baywatch-feldolgozásban is. A kurzus keretében azonban mégsem ezt, hanem a Surfin’ USA-t hallgattuk meg, amelynek dallama szinte teljesen megegyezik Chuck Berry Sweet Little Sixteen című dalának dallamával: a Beach Boys változata akár az ún. clean version is lehetne.
Emellett persze szó esett még a Rolling Stones-ról, és a Beatles-ről is, meghallgattuk Scott McKenzie méltán híres Sound of San Francisco című dalát, amelyből azóta számos feldolgozás is született, illetve megtudhattuk, hogy Bob Dylan stílusa miért is számított megosztónak akkor és később egyaránt.
Összességében: a Rock music & culture volt eddig az egyik legérdekesebb kurzus, amelyen valaha részt vettem, és abszolút nem bántam meg, hogy ez volt az a tárgy, amelyet először vettem fel beiratkozásom óta az intenzív hét / projekthét által kínáltak közül.
Már a korábbiakban is eléggé érdekelt a 20. század kulturális szempontból, a múlt hét óta pedig azt vettem észre, hogy nagyon gyakran hallgatom a fentebb említett Sound of San Francisco-t (az eredeti dalt, és a feldolgozásokat is), a California Dreamin’ című dalt (úgyszintén), illetve rövidtávú terveim között szerepel, hogy megnézzem a Haragban a világban (Rebel Without a Cause) című filmet, illetve, amennyiben lesz valamennyi szabadidőm, Marlon Brando néhány filmjét is.
Ti mit gondoltok a 20. század kulturájáról: zenéiről, és filmjeiről? Írjátok meg nekünk kommentben, vagy üzenetben!
