A 0-24-es Zone Out, avagy mi baja van a gyereknek? Hányadán állunk az ADHD-val?
Minden valamirevaló könyvmollyal előfordult már, hogy olvasás közben mereven bámulta a könyve egyik bekezdésére halmozott betűhalmazt, talán még a szemével is követte a sorokká alakuló szavakat, talán a belső hangsúlyt is felvitte, amikor a mondatban vesszőt vélt felfedezni, ugyanakkor ezt a műveletet kénytelen volt legalább háromszor elismételni, mert nem koncentrált a szövegrész tényleges tartalmára. A gyakori zenehallgatókkal szintén megesik néhanapján, hogy elindítva a kedvenc lejátszási listájukat, vissza kell pörgetniük kedves zeneszámaikat a legelejére, mert nem figyeltek a szövegre, vagy elfelejtették élvezni a dallamot.
Amint ezek a „tünetek” párosulnak szétszórtsággal, hirtelen hangulatváltozással, fontos teendők és határidős feladatok halogatásával, folyamatos fáradsággal, amelyet a koffein nagy mértékű szervezetbe juttatása sem orvosol, mégis fizikailag képtelenek vagyunk nyugodtan ülni egyhelyben, vagy azzal, hogy akár csak gondolati szinten befejezzük a másik mondandóját, jön is a kérdések hada: ADHD-s vagy? Vagy az voltál gyerekként? Szedsz erre valamilyen gyógyszert? A szüleidtől örökölted? Az melyik szereplőnek is van a Micimackóban? Tigris?
Az ADD (Attention Deficit Disorder), vagy az ADHD (Attention Deficit Hiperactivity Disorder) rövid, kicsivel több, mint százéves történetében szerepel egy igen érdekes kutatás, amely megbélyegezte Amerikát a nyolcvanas évek közepétől. A felmérésben szereplő gyermekeknél vizsgálva a figyelemhiányt a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy minden húsz diákból egy rendelkezik ezzel a nehézséggel. A XXI. század legnagyobb magyarjai közé sorolandó magyar-kanadai orvos, pszichoterapeuta Dr. Máté Gábor megismételte ezt a kísérletet, ennek eredményeként elborzadhatunk, hogy mára már minden kilenc gyermekből egy az, akinek az átlagosnál súlyosabb koncentrációs nehézségei akadnak. Natalie Rathvon The Unmotivated Child című könyvének bevezetője azoknak a szülőknek szól, akiknek ilyen „nehezen kezelhető”, vagy „rossz” gyermekük van, akikkel sem otthon, sem az iskolában nem lehet bírni. Ismertető jelei a következők:
- Jól teljesít, ha valaki folyamatosan mellette ül és figyel rá, ha azonban önállóan kell dolgoznia, eluralkodik rajta a nyugtalanság, és eredménytelen lesz.
- Problémát okoz neki a feladatok befejezése.
- Visszatartja a figyelmét, amikor a szülei vagy a tanárai utasításokat adnak neki.
- Szórakozottá és rendbontóvá válik, ha nem áll a figyelem középpontjában.
- A kortársaihoz való kapcsolódás nehézségeket okoz számára (erre utalhatnak például azok a megjegyzései, hogy a többiek „zavarják”).
- A testvéreihez való kapcsolódás nehézséget okoz neki.
- Gyakoriak az indulatkitörései vagy hirtelen hangulatváltozásai.
- Folyamatosan követelődzik, ám soha semmi nem elégíti ki hosszabb időre.
- Olyan feladatokhoz kér segítséget, amelyekhez az ő életkorában már nem kellene.
- Nehezére esik, hogy az iskolai felszerelését és a holmijait otthon rendben tartsa.
(Ezt kiegészíteném még azzal, hogy gyakran nem gondolja át tetteinek lehetséges következményét, impulzív. Talán tényleg kicsit olyan, mint Tigris a Micimackóból, amikor megérkezve a Százholdas Pagonyba felfalta a mézet, a szénát és a bogáncsot is, nem számolva a kísérlet eredményével.)
Az aggódó szülő mindezeket felsorolja egy orvosnak, hozzáértő szakembernek, a válasz egyértelmű; figyelemhiány zavar. Megkérdőjelezhetetlenül. Amit viszont a fentebb említett Dr. Máté Gábor és Natalie Rathvon is megkérdőjelez: egyezik-e ez a figyelemhiány a motiválatlansággal, vagy ez ismét csak egy újabb tünet? A néphiedelmek sorában többféleképpen szerepel a zavar: mint középosztályi deviancia, az akaraterő teljes hiánya, a poroszos iskolarendszer velejárója, ellenreakció, vagy a különböző egészségügyi problémák tünete. Tulajdonképpen mi is ez, ha nem betegség? A választ a kanadai magyar orvos fogalmazta meg:
Az agy egy olyan szervünk, amely az érzelmi környezetünk hatására fejlődik. Amit szülőként továbbadunk a gyermekeiknek, az nem a génekben rejlik, hanem az érzékenységben; minél érzékenyebb vagy, annál inkább érintenek a környezetben történő események. Senki sem talált még olyan gént az emberi szervezetben, ami biztos jele lenne a figyelemhiány zavarnak.
Nincs ilyen ténymegállapítás, hogy „Ha megvan benned ez vagy ez a gén, akkor ADHD-s leszel.” Nem lehet örökölni, csak örökíteni, azt sem a klasszikus értelemben kell értelmezni. Az anyagi stressz a szülőkben élettani stresszé változik a gyermekeikben, ezzel együtt befolyásolhatja az agyuk fejlődését. A figyelemhiány nem más tehát, mint reakció. A legtöbb ember, aki nagy stressznek van kitéve, hajlamos arra, hogy kilépjen (zone out), hogy elveszítse a fókuszt annak érdekében, hogy a zavartság érzetétől megmentse saját magát.
Reakciót pedig nem lehet gyógyszerekkel kezelni. Az ADHD-ra felírt gyógyszerek tünetkezelők csupán, segítenek a fókusz fenntartásában, de nem bizonyított, hogy a gyógyszertől az illető kigyógyult volna ebből a „betegségből”. (Szabad fordítás egy angol nyelvű videóinterjúból)
A gyógyszeres kezelés említése miatt itt gyorsan, de kevésbé zárójelesen megjegyezném, hogy Johann Hari Tönkretett figyelem című könyvének tizenharmadik fejezetében az újságíró az ADHD-ról való kutatása során szerzett tapasztalatokat osztja meg az olvasóival. Itt említi meg Nicholas Dodmant, Amerika egyik legelismertebb állatorvosát, aki a kutyáknál, lovaknál észrevett hiperaktivitásra és pótcselekvésekre (vagy, ahogy általánosságban az orvostudomány reflektál rá: biológiailag determinált idegrendszeri zavar) ugyanolyan Ritalint (központi idegrendszerre ható stimuláns gyógyszer) írt fel, mint amilyet a gyermekek hiperaktivitására alkalmaznak, mely a pirulákat szedő gyermekek elmondása alapján „olyan, mintha valaki lekapcsolná a villanyt a fejemben”. Többen említették azt is, hogy a gyógyszer ugyan segített nekik, de rövid időn belül depresszióba estek tőle.
Dodman ezt azzal indokolta, hogy az egész napra otthonhagyott kiskedvenceink és a tizenöt négyzetméter alapterületű istállókba zárt lovak ugyanolyan pszichés nyomás alá vannak helyezve, mint például a gyermekek, akiket arra kötelezünk, hogy legaktívabb korszakukban, hatéves koruktól tizennyolc éves korukig az iskolapadban üljenek nyolc órán keresztül.
Johann Hari a felnőttkori figyelemproblémákat sem hagyja megoldatlanul, könyve elején például beszámol arról a három hónapos önkényes elszigetelődéséről is, amit Provincetownban töltött mindenféle-fajta internetelérés nélkül, hisz problémájának középpontjába azokat az elektronikus kütyüket állította, amelyek, angol szóval élve companion gyanánt mindenhova velünk tartanak, minden kérdésünket megválaszolják, biztosítják az állandó naprakészséget és segítik a főhős, azaz a mi életünk jó irányba való terelését.
A „jó” szó nyilvánvalóan itt az írónak és nekem is elgondolkozásra ad okot, de a mindennapokban alig pár ember kérdőjelezné meg, hogy a technika adta eszközök vajon lehetnek-e ránk rossz hatással. Miért is tennénk, mikor a különböző közösségi médiai platformok előszeretettel elhitetik velünk, hogy az egész világ velünk, és csakis velünk van elfoglalva. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy szeretnek vagy gyűlölnek, a lényeg, hogy középponti státuszban lehessünk jelen.
Mindez egy olyan átmeneti flow-élményt nyújt, amiben nem több, mint két percig ellebeghetünk, mellünk dagadva feszül a nap nyolcadik Instagram-posztját követően, amelyet ismét száz plusz ember lájkolt. És jelen van az azonnali visszacsatolás, a rögtöni elismertségérzet, kész az új tudatállapot, amely a kép milliószor látott kompozíciójának rekreálásában valamiért a kreativitás, az alkotás örömét nyújtja. Ehhez már csak egy frappáns idézet kell, lehetőleg olyan embertől, akiről maximum a citatum.hu-t pörgetve olvastunk valamicskét, vagy egy semmitmondó dalszövegrészlet, amely az igazán soha meg nem tapasztalt érzelmek elvesztésének mély fájdalmáról számol be. Ezek egyikének sem kell, hogy bárminemű köze legyen a poszthoz.
Ezzel együtt meg kell jegyeznem, hogy az a bizonyos apátia, amelyről Csíkszentmihályi Mihály, a flow atyja is többször beszélt már előadásaiban, mindig jelen van egy ilyen szituációban; hogy az a flow, az a boldogságérzet, amelyet példának okán ez a közösségi felület adhat, korántsem az igazi. Kihívások elé nem állít bennünket, szabadidőnket pedig inkább olyan tevékenységekbe fektetjük, amelyek sem szellemi táplálékot, sem készségeink fejlesztését nem biztosítják.
Mindezen tények szemléltetésével nem állt szándékomban a kedves olvasóban rossz szájízt kelteni, hogy esetlegesen jelentéktelennek nyilvánítottam a koncentrációs nehézségekkel küzdőket, inkább ellenkezőleg.
A probléma nagyon valóságos, a figyelemhiány jobban jelen van életünkben, mint a tényleges figyelem, vagy a sokat emlegetett „osztott figyelem”, tehát valószínűsíthető, hogy felnőttként ezért nem veszünk tudomást a gondról olyan sok esetben. Amennyiben viszont választhatok, hogy higgyek-e abban, hogy ez a génjeinkben van-e jelen, vagy az emberiség fejlődésének velejárója, az érzékenység egy új színtere, akkor azt hiszem, hogy saját tapasztalatomból az utóbbit választom.
Úgy érzem, hogy a fentiekben leírt néphiedelmek, tanulmányok és orvosi szakvélemények mindegyikében van valami, ami túlmutat a fizikai problémán. Szerencsémre a saját tapasztalatként említett betegség-tudat traumából igen jól helyrejöttem. Ehhez a helyrejövéshez viszont szükségem volt olyan emberekre, akik hallgattak rám és figyeltek, amikor magam sem tudtam volna megfogalmazni az ok-okozati viszonyokat, a miértek miértjét.
Ezért gondolom tehát, hogy a figyelemhiány – mely akár az én kórlapomon is díszeleghetett volna a tünetegyüttest alátámasztva – minden esetben egyedi, támogatást és maximális odafordulást igényel. A türelem és a segíteni akarás talán most még fontosabb a leendő és már gyakorló tanároknak, mint ezelőtt bármikor, hogy ezeket a néma segélykiáltásokat is meghalljuk.
Kiemelt kép, Kép1, Kép2, Kép3, Kép4, Kép5
1 komment