Akhilleusz félisten, életét az Olümposzon ücsörgő istenek irányítják, életfonala a Párkák kezében, sorsa előre látható: nagy dicsőségben fog meghalni egy igen rövid élet után. Percy Jackson is félisten, repülő lovakkal és különféle mitológiai-félmitológiai lényekkel körülvéve, sorsát folyton istenek keresztezik, bár ők az Olümposzról New Yorkba helyezték a székhelyüket. Az egyik mitológia, véresen komolyan vett mű. A másik szórakoztató ifjúsági regény, ízig-vérig fantasy.
A Szent Iván éji álomban Puck a rakoncátlan tündér az emberek érzéseivel szórakozik, mindenki másba lesz szerelmes, mint akibe kéne, és valaki még a fejét is elveszti, helyébe pedig szamárkoponya kerül. Dráma, vígjáték, de semmiképpen nem fantasy!
Ne is beszéljünk az olyan földhöz ragadt művekről, mint E. A. Hoffman Az aranyvirágcserépje vagy a Drakula.
A fentebbi példákból látható, hogy már egészen a kezdetektől fogva a mágia, a természetfeletti, az emberentúli része volt az irodalomnak, mégis ezek tárgyalását méltánytalanul mellőzzük a tanórákon. Mikor beszélt bárki is igazán az istenképről és a különböző lényekről az Iliászban vagy az Odüsszeiában? Mikor csodálkoztunk rá, hogy az egy emberfeletti lény, az egy nimfa, az egy jós?
Véleményem szerint, a 21. században megkerülhetetlen, hogy a fantasy-ról beszéljünk, hiszen a könyvesboltok polcain és a sikerkönyvek listáján végigtekintve, minimális kutatás után is szembeszökővé válik a fantasy regények kelendősége és elképesztő népszerűsége.
A fantasy fogalmát meglehetősen nehéz meghatározni, hiába tettek kísérletet erre olyan ikonikus alkotók is, mint Tolkien vagy C. S. Lewis, és hiába próbálkozott Király Jenő, a magyar fantasy-kutatás legfontosabb és kis túlzással egyetlen nagy alakja.
A fantasy egyértelműen nemcsak az irodalmat foglalja magában, hiszen számos filmet, sorozatot és képregényt ismerünk. Ennek okán nem lehet regényműfaj vagy irodalmi műfaj sem, de a stílus kategóriába sem sorolható be teljes egészében.
Állíthatnánk, hogy a fantasy minden olyan alkotás, amelyben a természetfeletti megjelenik, de ez egészen végzetes következményekkel járna: fantasy lenne a népmese és fantasy lenne a mitológia is. Blaszfémia bűnébe esve: a Biblia is.
Láthatjuk hát, hogy a fantasy határai nemcsak elmosódottak, hanem nagyon rugalmasan változnak, hiszen egy fenti példát említve, az Iliász belesimul a görög mitológiába (még ha nem is mítosz), addig a Percy Jackson-sorozat már fantasy.
A tündérmese-fantasy elválasztása talán még nehezebb, főleg, ha olyan klasszikusok jutnak eszünkbe, mint Tolkien A hobbit című regénye, amelyre az ember könnyedén ráaggatja a „felnőtt mese” címkét. A fantasy azonban lételméleti, ismeretelméleti és strukturális vonatkozásaiban is eltér a tündérmesétől. Maria Nikolajeva szerint a fantasy és a tündérmese gyökere is egészen más, ugyanis a tündérmese az archaikus társadalmak és az archaikus gondolkodás termése, ami a mítoszokkal és a népmesékkel van szoros kapcsolatban, míg a fantasy-t a modern időknek tulajdonítja, és elsősorban a romantikához kapcsolja.
Én magam inkább hajlok arra a gondolatra, hogy a fantasy a tündérmeséből nőtte ki magát, azonban bármelyik állítás is legyen igaz, lehetetlen elvitatni azt, hogy a fantasy valamilyen formában (előzményként vagy teljes értékű műfajként), ne lett volna az irodalomtörténetben.
Miért nincs jelen tehát az oktatásban a fantasy?
A válaszadáshoz alighanem kevés az esszé terjedelme, azonban az én felvetéseim a következők:
- Egy ilyen amőbaszerű, pontosan kijelölt határokat nélkülöző műfaj nehezen oktatható, emellett kifogásolhatatlan meghatározás nélkül nehéz a vizsgálata az irodalomtörténetben.
- A fantasy lehet szépirodalom, ezt Tolkien óta tudjuk és érezzük, mégis a fantasy sokszor amolyan underground műfaj képzetét kelti fel az emberekben, jobban mondva, egy szubkultúra épült köré, így nehéz elhinni, hogy az „alapművön” kívül létezik más, minőségi fantasy irodalom.
- A fentebbi állításból következően úgy gondolom, az irodalmárok és a tanárok indokolatlanul keveset foglalkoznak fantasy irodalommal, avagy a szépirodalmi művek fantasy vetületével, gondolván, a fantasy lektűr és a popkultúra része.
A fenti felvetéseim természetesen nem tényszerű állítások, hanem gondolatilag igazolható elképzelések egy olyan jelenségről, ami napjainkban meghatározónak látszik az olvasó emberek szempontjából. További kérdés az, hogy vajon érdemes lehet-e a kánonban található irodalmi művek fantasy vonásait kiemelni, érdemes-e azokat ebből a szemszögből is megvizsgálni, s ha igen, milyen relevanciája van ezeknek motívumoknak a fiatalok olvasóvá nevelésén túl? S természetesen lehet-e kortárs fantasykat tanítani, hordoznak-e ezek az irodalomoktatásba beilleszthető értékeket? Ez egyelőre nyitott és nem aktuális kérdés, azonban mindenképpen átgondolásra érdemes.
Te mit gondolsz, van helye a fantasy fogalmának az irodalomórákon? Mi a kedvenc fantasy könyved?
Források: Nikolajeva, M. (2003). Fairy Tale and Fantasy: From Archaic to Postmodern. Marvels & Tales, 17(1), 138–139.
