„Minden gyerek egy művész; a probléma művésznek maradni, akkor is, ha felnősz” – Pablo Picasso
Kiskorunkban rengeteget rajzolunk, festünk és színezünk, de ahogy múlik az idő, elhagyjuk ezeket az elfoglaltságokat és csak időlopásnak tartjuk. Már nem látjuk olyan színesnek a világot, mint régen, amit akkor szívesen papírra vetettünk volna, hogy másoknak is megmutathassuk. A színes, élénk árnyalatok felcserélődtek szürke, komor színekre. Eltűnik a képzeletünkben felépített világ, amiben mi hoztuk létre a szabályokat, a szereplőket, a hősöket és a furcsa állatokat, szörnyeket. Nem kellett azzal foglalkoznunk, hogy milyen nehézségek és feladatok vesznek körül minket az életben, szimplán csak éltük a gyermeki mesevilágunkban.
A napköziben, a kopott fa parkettával lerakott kis osztályteremben, a magasságunkhoz képest túlméretezett székeken, és az alig kihegyezett ceruzákkal próbáltunk valami újat alkotni. Lehetett ez egy furán kinéző nyolc lábú ló, versenyautó, balett-táncos vagy pálcikaember, de minden alkalommal büszkén, kezeinken különböző színű festéknyomokkal vagy elmaszatolódott grafit porral mutattuk meg szüleinknek és tanárainknak.
A rajzolás fontos részét képezi az életünknek. Még, ha azt az alkotást csak egy firkának is gondoljuk, mert éppen egy hosszú telefonhívás közben kezdtünk el rajzolgatni az előttünk lévő lapra. Hatalma van annak, amit létrehozol egy gondolatból vagy egy őrültnek tűnő ötletből. Nagypapám szavaival élve, „amit lerajzolsz az ott a képzeleted szüleménye, amit nem tud senki lemásolni vagy elvenni tőled”.
Nem csupán önmagunk kifejezésében segít, de a szomorú pillanatainkban is, amikor csak pár percre el akarunk tűnni a nehézségek elől és kikapcsolni. A rajz olyan, mint egy napló. Érzéseinket, emlékeinket és azt, ahogy látjuk a világot örökítjük meg vele. Ahogy a beszédnél a szavakba öntjük a gondolatainkat, és különböző kifejezésekkel formáljuk mondatainkat, úgy a rajzoláskor a színek árnyalataival, a vonalak erősségével és az éles vagy satírozott motívumokkal játszva tudjuk kifejezni.
„Az ember az agyával fest és nem a kezével” – Michelangelo Buonarroti
Képesek vagyunk fejleszteni kreativitásunkat, képzeletünket, koncentrációnkat és még a tanulásban is segít. Például kiskoromban majdnem minden verset szavanként, mondatonként lerajzolva tanultam meg. Sokkal jobban az emlékezetemben maradtak, mint amik csak szavak formájában jelentek meg előttem. Egy egyetemi vizsgára való felkészülés közben elkészített gondolattérkép is rajznak számít, amivel könnyebben tudod memorizálni a hatalmas anyagokat. Valamilyen formában felnőtt korunkban is életünk része marad a vizuális alkotás és ott van az a pici gyermeki én is valahol, aki minden helyzetben próbálja megtalálni a színeket.
Talán azért is tartom különlegesnek, mert nincsenek egyforma alkotások. Nincsen előre megírva egy képlet vagy szabály, ami alapján meg kell oldani valamit. Nincsen minta vagy példa a tökéletesség fogalmára. Nem kell azt érezned, hogy nem vagy jó benne, mert nem mondható el senki rajzáról, hogy jó vagy rossz, mert olyan nincs. Szubjektív az egész. Legyen az egy vonalakból álló absztrakt alkotástól elkezdve tájképen át portréig. Mindegyik tökéletes. Egy idő után mindenki megtalálja, hogy mi illik hozzá a legjobban. Csempészd bele azt, amitől a tiéddé válik!
Pablo Picasso ezt mondta: „Négy évbe telt, míg megtanultam úgy festeni, mint Raffaello, de egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek.”
Ha alkotsz, akkor magadnak alkoss és ne másnak. Rajzolj, fess és azt, ami a szíved vágya és ne feladatból! Ne kényszerből tedd, mert hatással lesz rád és a rajzolás iránti szeretetedre, ami később beárnyékolja azt, amit egykor a legfontosabban tartottál. Itt nem kell megfelelned senkinek. Csak te vagy, a képzeleterőd és az ecseted. Ha te színes alakzatokat akarsz vagy egy nagy maszatos pacát, akkor tégy úgy. Ne akarj megfelelni mások elvárásainak! Te nem ők vagy. Nem a te szemeden keresztül látnak és alkotnak, így nem tudhatják neked mi a jó.
Igazán prózai írás lett! 🙂