Simon Winchester regénye hatalmas visszhangot keltett sokrétűsége révén. Véleményem szerint e műnek három egyértelműen elválasztható témája van.
Az egyik a professzor élete, a másik az őrülté, a harmadik pedig az oxfordi nagyszótár története.
Az író kivételes érzékkel választotta éppen ezt a történetet, hiszen első ránézésére minden megvan benne, ami csak egy jó regényhez – vagy kissé cinikusan fogalmazva egy jó bestsellerhez – szükséges lehet.
A viktoriánus kor a maga misztikumával, kiismerhetetlenségével, kettősségével (különös tekintettel a prüdériára és a háttérben meghúzódó szexuális felfokozottságra) Sherlock Holmes-i jelleget kölcsönöz minden rejtélyes gyilkosságnak, az őrült említése (már maga a kifejezés is az elmebeteg vagy a mentálisan sérült jelző helyett) egy gótikus, elhagyatott szanatórium képét kelti az olvasóban, amelyben embertelen kísérleteket hajtanak végre a pácienseken, s a végére magunk sem tudjuk, hogy ki normális és ki nem.
Emellett pedig a tudomány, legfőképpen a nyelvészet kimért és mégis szenvedélyes világa is kitárul előttünk, hiszen a 19. században annyi, máig érvényes állítást fedeztek fel és annyi modern tudományt alapoztak meg, hogy aki egy kicsit is érdeklődik az akkori tudománytörténet iránt, az egyből fantasztikus csemegének ítéli meg ezt a könyvet. Nos, ennyit az illúziókról. De vajon mit ad nekünk valójában A professzor és az őrült?
Már a könyv fülszövegének olvasásakor felmerül a kategorizáció kérdése, és ez a későbbiekben csak egyre mélyül az olvasóban. Mi egyáltalán a nyelvészeti krimi? Létezik-e egyáltalán ilyen besorolás vagy ez csupán egy jól hangzó marketing szöveg? A nyelvészeti krimi kifejezésről leginkább Milbacher Róbert Léleknyavalyák című műve jut eszembe, amely a szó szoros értelmében véve nem krimi (ámbár jóval közelebb áll e műfajhoz, mint A professzor és az őrült, de erről később), azonban egy, a 19. századi magyar nyelvhez hű, kutatással és filozófiai eszmefuttatásokkal teleszőtt történet, amely ráadásul valós alapokon nyugszik. De mitől krimi a krimi?
Alapvetően van benne gyilkosság vagy valamilyen bűntény, amelynek körülményei szokatlanok valamely szempontból; aztán ott van a nyomozó vagy nyomozóbrigád is, akik azon serénykednek, hogy kibogozzák a rejtélyt; majd pedig következik a végkifejlet is, amikor mind a szereplők, mind az olvasók előtt lelepleződik a tettes, és fény derül az igazságra. Ez egy klasszikus detektívregény.
A professzor és az őrült című könyvben valóban történik gyilkosság, azonban rejtélyessége inkább az indítóok ép ésszel fel nem fogható voltában és a tettes elmeállapotának érthetetlenségében áll. A nyomozás folyamata inkább a rendőri intézkedések leírása, mintsem valódi észmunka, hiszen a tettes kiléte már a legelejétől fogva ismert. A nagy leleplezésre nem kerül sor, és az egyetlen csavar nem más, mint a gyilkos őrültségének felfedezése. Így hát, a legnagyobb megerőltetéssel sem lehetne ezt a művet kriminek nevezni.
S hogy mitől nyelvészeti? Alighanem a szótárkészítés előzményeiről, körülményeiről, utóéletéről, illetve a szótárak fontosságáról szóló részletek azok, amelyek miatt ezt a megtévesztő jelzőt használták a könyvre. Ismeretterjesztőnek megfelelő könyv ez, hiszen tele van bulvártitkokkal az oxfordi szótár elkészültéről, azonban a stílus szárazsága miatt kétlem, hogy a nyelvészet iránt nem érdeklődők figyelmét igazán megragadhatná ez a regény, ellenben azokat, akiket meg érdekel ez a téma, és azon belül is a lexikográfia, nem tájékoztatná kellőképpen, hiszen a könyvben leírtaknál egyetlen egyetemi órán többet hallhatnak a felajzott bölcsészhallgatók. (A hobbi-nyelvészek számára meg alighanem létezik ennél kielégítőbb szakirodalom is.)
Maradjunk tehát a történelmi regénynél? Azt hiszem, ezt a besorolást tudom a leginkább támogatni, hiszen valóban a 19. században játszódik, és amennyire felületes ismereteim engedik kijelenteni, meglehetősen korhűen ábrázolja a viktoriánusokat. Amiért mégsem tudok egy az egyben megbékélni ezzel a kijelentéssel (sem), a következő: az egyik az író stílusa, a másik pedig a narrátor túlzott jelenléte. A stílusról egyelőre ne essék szó, az elbeszélői hangról pedig csak röviden: Az elbeszélő kívül helyezkedik el a történelmi eseményeken, a jövőből, a távolból és némi fenntartással kezeli azokat, s így megint csak egy ismeretterjesztő könyvhöz hasonul ez a regény.
Történelmi regények esetén a szereplőket vagy egy adott korba helyezik, vagy pedig az akkor élt, nevesebb emberek történetét mesélik el, azonban ezt a klasszikus megközelítés szerint úgy teszik, hogy az elbeszélő belehelyezkedik a korba, és nem kívülről szemléli azt. A professzor és az őrült esetén azonban ez korántsem mondható el, ugyanis a narrátor nemcsak hogy kiszól és elmúlt korként beszél a viktoriánus évekről, hanem még teóriákat is felállít a lehetséges okokról, mi több, egy alkalommal még a saját maga által többször felidézett jelenetet is hamisnak nyilvánítja. Ez az állandó reflexió a korra, az utókor emlékezetére a mű regényességéből vesz el, azonban ellenhatásként, a történet valóságtartalmát helyezi előtérbe.
A lélektani thriller talán még távolabb áll a könyvtől, mint az előző kettő. Ebben az esetben alighanem a stílus az, amely nem elég gazdag és rafinált ahhoz, hogy valóban thrillerként múködhessen ez a történet. A lélektaniság része pedig a szegényes pszichológiai elemzés miatt veszik el.
Kizárásos alapon a társadalom- és szellemtörténet megnevezés marad, amely azonban teljes tévútra vezetné az olvasót. A professzor és az őrült nem eléggé kifinomult, nem eléggé tárgyilagos és tudományos ahhoz, hogy valóban a viktoriánus kor szellemiségét megmutathassa.
De ha nem krimi, nem történelmi regény, nem is thriller, de még csak nem is társadalomtörténet, akkor mégis mi? Röviden és tömören: regényes életrajz.
Winchester a két kulcsszereplő életét követi végig, hol egybefonva az események fonalát, hol ügyesen szétválasztva. Bár a szótárkészítés folyamata is igen jelentős szerephez jut a műben, azonban mégis inkább kiegészítésként, magyarázatként értelmezhető, hiszen önmagában nem tesz ki egy egész történetet, csupán a két ember találkozásának körülményeit adja meg, és ebből az aspektusból válik izgalmassá.
A stílus, amely hol képzeletét szárnyakra bocsátó romantikusra jellemző, hol objektivitásra törekvő, földhözragadt történész képét kelti az olvasóban, éppen a regényes életrajz tulajdonságait ötvözi. A narrátor így hű marad a valósághoz, nem másítja meg a történelmet, azonban a feljegyzéseket megtölti némi élettel. Az elbeszélő pedig a kiszólásokkal, kormagyarázatokkal, előre tekintésekkel és az idő rugalmas kezelésével nem mást valósít meg, mint az életrajzok reflexív jellegét.
A regény azonban pontosan emiatt a kettősség miatt, az író előtt álló rengeteg potenciál okán nem képes igazán jó könyvként szuperálni. Az író nem elégedett volna meg az oxfordi szótár történetének feltárásával, ahogy azzal sem, ha regény formájában írja meg a két ember életét, érzéseit, sorsuk összefonódását. Ötvözte tehát a kettőt, amely így fantáziaszegény és tudománytalan lett egyszerre.
A legszomorúbb pedig az, hogy e regény lehetett volna az ész és az őrültség, a mentális betegségek és az intelligencia sokak által még most is leegyszerűsített kérdéskörének egyik kifejtője is, avagy a nyelvészet és a történelem, a nyelvészet és az ember kapcsolatának témáját is feszegethette volna, azonban a sok lehetőség közül egyet sem ragadott meg, vagy éppen túl sokat is próbált, így tartalmatlanná vált.